A Gilda mai szemmel már nagyon nehezen értelmezhető. Esztétikai kvalitásai — az egzotikus, mégis nagyon otthonos Argentína, mint helyszínválasztás, a gyönyörűen fényképezett és beállított jelenetek persze még ma is ugyanúgy működnek. Amit kicsit nehéz megszokni, hogy a cselekmény vagy a színészek játéka helyett egyetlen dolog áll középpontban: Rita Hayworth puszta jelenléte. A Shanghaji asszonyban is nagyon meghatározó szépsége és személyes varázsa, de míg ott egy fordulatos és feszült történet egyik szereplője, itt bizonyos értelemben ő maga a történet.
Johnny Farrell lecsúszott, piti szerencsejátékos (bár ügyes hamiskártyás), aki egy véletlennek köszönhetően összeismerkedik Ballin Mundsonnal, aki nagyban csinálja ugyanazt, amit ő: illegális kaszinót üzemeltet egy hotelban. A két férfi hamar összebarátkozik, Johnny sikeresen vezeti a kaszinót. Kapcsolatuk sima és zökkenőmentes egészen addig, amíg Mundson az egyik útjáról egy új feleséggel, a gyönyörű Gildával tér haza — akinek már Johnnyval is van közös múltja.
Egy hagyományos film itt kezdődne, apránként fény derülne a nem ismert részletekre, a szereplők kezdetben irracionális lépései lassan értelmet nyernének. Itt nem ez történik: tulajdonképpen semmivel sem tudunk többet a karakterekről a film elején, mint a film végén. Onnantól kezdve, hogy Rita Hayworth haját hátradobva üdvözli Johnnyt, az univerzum körülötte kezd forogni, mintha a lényeg az lenne, hogy minél többször, minél többféle helyzetben lehessen a vásznon. A cselekmény lezárása nevetségesen sablonos és sablonosan nevetséges.
Ami furcsa, hogy ennek ellenére az ember napokig nem tudja kiverni a fejéből a filmet. Rita Hayworth, a szupersztár hatása valóban működik, és és még évtizedekkel később is megfogja az embert.
Bővebb információ a filmről az IMDB-n.
Post a Comment