Sötét Tükör

Fritz Lang Edward G. Robinsonnal és Joan Bennettel kvázi ugyanazt próbálták megismételni, ami a The Woman in the Window-ban már működött egyszer.

A feszültségek még erősebbek: itt a nő szexuális vonzalmának ellenállni képtelen férfi még mininálisabb egzisztenciával bír, házassága nem boldog, abban ő nem egyenlő fél. A lakás falán ott lóg felesége első (megboldogult) férjének portréja, egyetlen szenvedélye, a festés is csak megtűrt tevékenység odahaza; hivatását tekintve egyszerű pénztáros, nem pedig egy köztiszteletnek örvendő provesszor. A film femme fatle-ja, Kitty is sokkal gonoszabb, gátlástalanabb, a csábítás egyetlen és kizárólagos mozgatórugója a pénz.Kitty ráadásul szerelmes is az undorítóan gátlástalan, gyáva de a nővel mégis brutális Johnnyba, aki újabb és újabb összegeket követel a nőtől.

Ennek ellenére a film valamiért mégsem működik igazán. A jellemek alaposan megrajzoltak, a színészek is megfelelő munkát végeznek. A történet valahogy mégsem áll össze egységes egésszé, annyira kiszámíthatóak a fordulatok, hogy nehéz igazán átéreznünk az eset drámaiságát. A film végén, ez kétségtelen, fellángolnak az indulatok és a szenvedélyek, de addigra ez már túl kevés, túl későn. A történet egyszerűen nem igényel ennyi filmidőt, némelyik jelenet már kifejezetten és zavaróan szájbarágós.

A The Woman in the Window bravúrját annak ellenére sem sikerül megismételni, hogy lélektanilag sokkal alaposabban kidolgozottabb a Scarlet Street, és a befejezés is sokkal súlyosabb.

A filmről toávbbi információ az IMDB-n található, illetve elérhető a Youtube-on.

A film azon ritka esetek közé tartozik, amikor kifejezetten meg kellett győződnünk arról, film noir-e ez egyáltalán. Engem a Film Noir of the Week fejtegetése győzött meg.

Remek filmről van szó, ehhez kétség sem férhet, csak hát az egész egy felszabadult, remek játék. Halliday hadnagyot belekeverik egy lopási ügybe — holott a hadsereget valójában nem ő, hanem az undorító, gerinctelen, ám ügyes és gátlástalan Jim Fiske rövidítette meg. Hogy a hadnagy hogy jutott a nyomára, ez a film szempontjából mellékes. Amikor mi bekapcsolódunk a cselekménybe, a hadnagy már nyomon van; csakhogy őt pedig William Blake, a hadsereg nyomozója üldözi, aki még mindig a hadnagyot hiszi az igazi tettesnek. Már csak Fiske barátnőjének (és hitelezőjének) kell belekeverednie a dologba, hogy teljes legyen a kép. Ráadásul ő az egyetlen, aki folyékonyan beszél spanyolul az amerikai szereplők között — nem egy hátrány, ha valaki Mexikón akar keresztülutazni.

Mindenki üldöz tehát mindenkit, a mexikói rendőrség, Ortega felügyelő vezetésével pedig óvatosan asszisztál mindehhez — tudják, hogy a rohangászó kisegerek majd csak elvezetik őket valahová. Egymást váltják a helyzet- és jellemkomikumok, üldözők és üldözöttek mindig pont kisiklanak egymás kezéből; jóízű flörtök és az mexikóiakról alkotott amerikai sztereotípiák karikírozása teszi még sokszínűbbé és elegánsabbá a filmet. A biztos kezű rendezés és a remek operatőrmunka pedig ma is simán eladhatóvá tennék — ami azt jelenti, vannak kortárs romantikus kalandkomédiák, amik sokkal kevésbé kidolgozottak és elegánsak.

A befejezésbe azért a klasszikus noirok sötétebb árnyalatai is belekeverednek — ez, és a már említett, innovatív és a fény-árnyék kontrasztokra noirokra jellmezően nagy hangsúlyt fektető operatőrmunka emeli be ezt az alapvetően vidám történetet a zsánerbe. Sajnos mi utólag színezett változatban láttuk — elég szürreális élmény volt.

A Big Steal, ha nem is egy Van, aki forrón szereti, de még mindig egy ma is élvezhető, finom és elegáns vígjáték. Film noir rajongóknak üdítő kikapcsolódás; a műfajjal való ismerkedést azért nem érdemes ezzel kezdeni. Akkor a többi film lesz csalódás.

A filmről több információ az IMDB-n olvasható.