Skip to content

The Crooked Way, 1949.

crooked wayKikerül a kórházból a háborús hős, Eddie Rice — új életet kell kezdenie, mivel egy fejsérülés miatt összes emlékét elvesztette. Az egyetlen szál, ami a kezében van, Los Angelesbe vezet — ahol kiderül, hogy egy jóval sötétebb múlt vár rá, mint amit remélt. Nem egy szerető család és barátok várják, mi több, ott nem is azon a néven ismerik, amire emlékszik. Eddie Riccardi a helyi alvilág egyik legsötétebb alakja volt, aki elárult mindenkit — bűntársait, feleségét, és még az igazágszolgáltatás elől is sikerült meglépnie. Bár minden érv amellett szól, hogy menjen el, ő mégis marad — megpróbál szembenézni elveszett énje tetteinek következményeivel, és amennyire lehetséges, helyrehozni korábbi bűneit.

Az amnézia ezúttal az egyik legkomolyabb feszültségforrás a filmben. Eddie Rice-nak egy olyan közegben kellene otthonosan mozognia, ahol valójában senkit nem ismer. Minden, egyszerűnek látszó tettének komoly következménye lehet. A többiek felől nézve (akik nem tudnak a helyzetéről) minden cselekedete dühödt irracionalitással van áthatva.

Klasszikus, érdekes noir, ismerősen archetipikus karakterekkel, néha kiszámítható, néha még ma is meglepő fordulatokkal.

A filmről további információ az IMDB-n olvasható, illetve megtekinthető a Youtube-on.

Whirlpool (Örvény), 1949.

WhirlpoolOtto Preminger rendezte film az Örvény is.

A jómódú középosztály kerül górcső alá – egy sikeres pszichiáter és felesége köré épül fel a csavarokban gazdag történet. Mint már jónéhány noir kapcsán megszokhattuk; a pszichológia, a tudatalatti iránti érdeklődés erőteljesen megmutatkozik ebben a műben is.

Ann Sutton-t a szépséges Gene Tierney alakítja. Férje a bizony félszeg és szakmájában kevésbé kompetens Dr Bill Sutton (Richard Conte), aki nem veszi észre a sürgető jeleket felesége mentális egészségével kapcsolatban.

A nő egyszer-egyszer elcsábul – bolti lopáson érik. Mivel egy híres pszichiáter felesége, érdemes lenne eltussolni az ügyet. A jó helyen, jó időben lévő David Korvo (José Ferrer) a védelmébe veszi a nőt.

A hipnotizőr elhiteti a nővel, hogy kezelések során meg tudja gyógyítani – s ezáltal meg nem történtté tehető a lopás. Sem Ann, sem férje nem számít arra, hogy hamarosan egy gyilkossággal kapcsolatban felmerül a nevük.

További infók az IMDb-n olvashatók.

Where the sidewalk ends (Ahol a járda véget ér),1950.

Where the sidewalk endsOtto Preminger rendezte noir 1950-ből. A film alapvetően egy, a túlkapásairól híres / hírhedt rendőrről szól. Mark Dixon (Dana Andrews) a korrupt detektív, aki bármennyire is szeretne leszámolni szélhámos apja szellemével, és jobb lenni nála, nem éppen egy kisvárosi jófiú.

Ahogyan a film címe is jelzi, a rendőr kilép a biztosnak hitt világból és olyan eszközöket vet be, amelyeket az addigi körülményei/ élettere már nem fogadhat el. A kezdő képsorok is ezt támasztják alá – felettese figyelmezteti Dixon-t, hogy ideje összeszedni magát..

New York utcáin és kaszinóiban játszódik a film, a nyomozó szenvedélyesen üldöz egy bandavezért hosszú évek óta sikertelenül. Miközben azon dolgozik, hogy bizonyítékot szerezzen ellene, megöl egy lehetséges gyanúsítottat – nem marad más, mint eltussolni az ügyet. Az csak külön csavart ad a történetnek, hogy gyengéd érzelmeket kezd táplálni Paine felesége, a vonzó szépségű Morgan (Gene Tierney) iránt.

 Hasonlóan, mint a The man who cheated himself című filmben, a rend őre igyekszik tisztára mosni a nevét egy olyan ügyben ami mai szemmel nézve talán már bizonyítható baleset / önvédelem lenne. Jelen film esetében a túlkapások természetesen Dixon bűnösségét támasztanák alá.

A filmről bővebben az IMDb-n olvashatsz.

The Big Sleep (A hosszú álom), 1946

big_sleep_ver2_xlgA Murder, My Sweet-hez hasonlóan ez a film is egy Raymond Chandler regény alapján készült. A cselekmény itt is nagyon szövevényes, a cenzúrának köszönhetően a regény ismerete nélkül nem is mindig követhető: Chandler szövege egyszerűen mocskosabb volt annál, semhogy egy az egyben a vászonra lehetett volna vinni. Az erős karakterek, a hangulat és a párbeszédek mégis elviszik a filmet.

A főhős itt is Philip Marlowe, a magándetektív: Humphrey Bogart talán egy kicsit csípősebb és csibészesebb alakítást nyújt, mint Dick Powell, de ennek ellenére is hitelesen követi a karaktert. Kevesebb benne a rezzenetlen nyugalom és a beletörődés, ugyanakkor sokkal erőteljesebb és cselekvőbb figura — ebből a szempontból sokkal közelebb áll az eredetihez.

A magándetektív — sztereotípiák sorozata következik — egy egyszerűnek látszó megbizatást kap a tolószékhez kötött, öreg milliomostól, hogy aztán kiderüljön, az ügy sokkal keményebb és sötétebb, mint amilyennek az első pillantásra tűnt. Ráadásul a milliomos gyönyörű lányai — az excentrikus és zavarodott Carmen, és a rejtélyes Vivian is belekeverednek a történetbe. Utóbbi Lauren Bacall alakítja, karrierjének egyik meghatározó jelentőségű alakításában.

Chandler sötét, bűnnel és mocsokkal teli Los Angelese plasztikusan és erőteljesen elevenedik meg, az operatőrmunka hamisítatlanul adja vissza a regény súlyos, nehéz hangulatát. Egyedül a záró képsorok azok, ahol — nyilván a stúdió igényeit és a happy endre való törekvés koncencióit követve — erőteljesen elrugaszkodnak az eredetitől. Sajnos nem sikerült jó kompromisszumot kötni: az utolsó két perc elcukrozott jeleneteit jobb teljes egészében figyelmen kívül hagyni.

A filmről további információ az IMDB-n olvasható.

Sunset Boulevard (Alkony sugárút), 1950

sunset_boulevard_ver3_xlgA cím nagyon ismert, ráadásul egy igazi, klasszikus, csavaros noir-ról van szó. A film nyitó képsorai — a főhős hulláját halásszák ki egy elegáns ház medencéjéből — ma is remekül működnek.

Joe Gillis egy alkotói válsággal küzdő íróként, teljesen véletlenül kerül az egykori némafilmsztár, Norma Desmond villájába. Megpróbálja elrejteni az autóját, az elhagyottnak tűnő garázsban mielőtt az elkobozzák tőle — már több részlettel el van maradva, és sehogy sem sikerül munkát találnia. Néhány történetét megfilmesítették már, most mégis zsákutcába került, és úgy néz ki, nem nagyon van más választása, mint otthagyni Hollywoodot és visszatérni a kis laphoz, ahol korábban dolgozott. A valaha tömegek rajongását vonzó sztár azonban hamar bűvkörébe vonja a fiatal férfit — általa ő is megfiatalodni vágyik. Ami rá is fér, hiszen titokban egy nagy visszatérés vágyálmában él.

Joe ezzel kilép abból a közegből, amiben eddig élt: a szegény, de a jövőjükben töretlenül bízó, a filmipar pereméről felkapaszkodni próbáló fiatalok közül egy izolált világban találja magát, ahol ugyanakkor nagy jólét és kényelem várja. Cserébe vonzalmat és elismerést kell tanúsítania az őt kitartó nő felé. Dilemmába akkor kerül, amikor a fiatal írólány (aki korábbban megsemmisítő bírálatban részesítette az egyik anyagot, amiből bevétel várt), az ő segítségét kéri saját történetének megírásához. A lány rugalmas és fürge intellektusa, a férfi kitartása és rutinja hatékony párossá teszi őket — az átdolgozott éjszakák alatt pedig egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Remek párbeszédek, hatásos, mind a mai napig ható fordulatok teszik ma is élvezhetővé az amúgy meglehetősen hosszú filmet. A morális dilemmákat valódi, összetett karaktereknek kell megélniük, akik személyisége csak folyamatosan bontakozik ki a film során. A cselekmény formálása talán a legerősebb pontja az amúgy szinte mindenben a tökéletest nyújtó filmben: a viszonylag lassú indulás teljesen indokolt, hiszen egy talajt vesztett szereplőt mutat be, aki kezdetben csak tétován sodródik az árral. Az események úgy gyorsulnak fel, ahogy számunkra is nyilvánvaló lesz, milyen végzet felé visz minket a film.

Hollywood démoni báját remekül illusztrálja, hogy a Normát alakító Gloria Swanson valóban némafilmsztár volt egykoron és a Sunset Boulevard valóban hatalmas visszatérés volt számára; egykori rendezőjét valóban az őt egykor rendező Eric von Stroheim játssza el.

A filmről bővebb információ az IMDB-n olvasható.

The Glass Key (1942.)

glass_key_ver2_xlgNehéz lenne megmondani, mitől is működhetett valaha is ez a film. Meggyilkolnak benne egy fiút — mind az apa, mind a lány prominens szereplők a filmben, de különösebben nem látható, hogy megrázta volna őket ez a tragédia. A látszólagos cselekmény amúgy az lenne, hogyan próbálják kideríteni, ki is a gyilkos az ebben az ügyben történetesen ártatlanul vádolt gazember helyett, de hogy ez bárkit is (legalább a rendőséget) különösebben izgatna, az nem nagyon látható.

A hátteret valamiféle politikai csatározás adja, de nem elevenedik meg ez a szál sem, egy széles ecsetvonásokkal felvázolt freskó marad ez is a háttérben. Veronika Lake beleszeret Alan Laddbe — Lake viszont egy alig látható mellékszereplő, az Alan Ladd megformálta Edd Beaumont pedig egy csöndes, kemény szamuráj-típus, akit elsősorban a főnöke iránt érzett lojalitás mozgat.

Ami valami elevenséget visz a filmben, az a Varna nevű gengszter, és perverz módon burátlis csatlósai — ők legalább néhány kellemetlen és feszült pillanatért felelősek. Lehetne is ebből valami, hiszen Varna egy sarokba szorított patkány, aki alól éppen kezdene kicsúszni a talaj — az eldolgozottság hiánya azonban ismét csak visszaüt.

Ráadásul itt még a film noirok utolsó mentsvárába, az erős látványvilágba sem menekülhetünk vissza.

További információ a filmről az IMDB-n található.

Night and the City (Az éjszaka és a város), 1950.

Night and the CityAz éjszaka és a város Londonban játszódik Gerald Kersh azonos című regénye alapján készült. Az író az 1920-as években szerkesztői munkákból igyekezett fenntartani magát a londoni Soho-ban, könyve a züllöttséget, reménytelenséget, a csatornák bűze és a gazdag csillogás (átjárhatatlan?) végleteit mutatja be.

Ahhoz viszont, hogy ilyen izgalmas karakter és egy jóval feszültebb, fókuszáltabb film születhessen meg Harry Fabian-t játszó Richard Widmark-ra és a forgatókönyre is nagy szükség volt. Jókor jött, hogy London a forgatási helyszín, hiszen Roosevelt halála után az Amerikát átitató félelem és üldözési mánia következtében a rendező Jules Dassin  kegyvesztett lett a Fox stúdiónál – vélhetően baloldali kötődése miatt.

Fabian – a folyton menekülő csaló – nem képes feladni álmát, hogy belőle is valaki lehessen. Barátnője Mary Bristol (Gene Tierney) az egyetlen pont, ahova menekülhet és az egyetlen ember, aki még hajlandó kisegíteni a csetlő-botló férfit.

S habár nagyon várjuk, hogy Widmark egy kellemes karakterként köszönjön ránk vissza a vászonról, ebben a filmben is antipatikus, kellemetlen és kisstílű frátert alakít. Egy álmodozót, aki nem látja a saját határait, nem érzékeli a fenyegetettséget és – úgy sejlik – nem tanul a hibáiból. Darázsfészekbe nyúl, amikor a londoni birkózást teljesen nyílvánvalóan egy kézben tartó Kristo (Herbert Lom) babérjaira tör.

Pedig már majdnem összejön, már majdnem sikerül neki is..

Olvassatok még a filmről az IMDb-n.

Fallen Angel (A múlt angyala), 1945.

Fallen AngelOtto Preminger 1945-ös filmje remekül ötvözi a kettősséget érzelmek és érdekek formájában. Egy lecsúszott svindler, Eric Stanton (Dana Andrews) érkezik a kaliforniai kisvárosba. Úticéljáról keveset tudunk meg, inkább csak sodorja az élet. Igazi opportunista, hamar pénzhez jut, amikor besegít a városban előadást tartó szélhámos médiumnak.

Pop étkezdéje lényeges helyszín, hiszen Eric itt ismeri meg a különleges szépségéről híres Stellát (Linda Darnell) aki iránt hamarosan szerelemre lobban. A nő természetesen nem az a fajta, aki  egy ingyenélő férfiért feladná szabadságát – így a szimpatikusnak nagyon nem tartható Eric újabb áldozat után néz  June Mills (Alice Faye) személyében.

Az érdekházasság s a vagyon megszerzésére tett kísérlet vajon sikerrel jár? A fojtogató szerelmi háromszög végül felbomlik – de valakinek ezért meg kell halnia.

Tudnivalók még a filmről az IMDb-n.

The Stranger, 1946.

The StrangerOrson Welles rendezőként és főszereplőként is jegyzi az 1946-ban készült alkotást. Habár igen fontos szállal kapcsolódik a II. világháborúhoz, mégsem arról szól a film, hanem egy szökött náci tiszt elfogásáról. Mivel Welles nagyon érdeklődött a fasizmus mibenléte iránt, koncentrációs táborokról eredeti felvételek is láthatóak elsőként ebben a filmben.

Edward G. Robinson játsza az egyik központi figurát, a háborús bűnösöket kézrekerítő nyomozót. Úgy tud Franz Kindler / Charles Rankin (Orson Welles) nyomára akadni, ha korábbi tettestársát, Meineke-t szabadon engedi és követi Connecticut-ba.

Kindler berendezett magának egy új életet, feleséggel, tanári állással és vidéki mindennapokkal, mégsem fél gyorsan cselekedni, mikor úgy érzi, az egész veszélybe kerül – Meineke felbukkanása az esküvő előtt nem éppen kívánatos esemény.

Noha  teljesen normálisnak ható életet él, egy szenvedélye van Rankinnek, mégpedig az órák iránt. A város templomának óraszerkezetét is ő tartja karban, érdekes szimbóluma ez a minden felett való irányítási, ellenőrzési vágynak – s egyben helyszíne  Rankin vesztének.

Egyéb tudnivalók a film előkészületeiről az IMDb-n.

Citizen Kane (Aranypolgár), 1941.

Citizen KaneOrson Welles a forgatókönyvírásban, rendezésben és a főszerepben is megvillantja tehetségét az 1941-es Aranypolgárban. Kilenc Oscar-jelölést kapott a film, ezek közül az eredeti forgatókönyvért járót meg is kapta írótársával, Herman Mankiewicz -cel együtt.

Kivételes, dramaturgiájában, az átfogott idő és a témaválasztás tekintetében is úttörő alkotás.

Egy iparmágnás életéről és annak utolsó pillanatairól szóló film, amely ez utóbbival, vagyis  címszereplő halálával indít, majd az annak kapcsán megjelenő újságcikkek áttekintésével folytatódik, s lassan felsejlik előttünk Kane élete.

Az első 5-8 perc gimnáziumi emlékeket idéz, talán kicsit sokat kapunk “filmhíradóból” – izgalomra mégsincs ok, a történetmesélés, a szálak egymásba fűzése, s párbeszédek is a megfelelő helyre kerülnek.

Welles a fényképezés, a narráció, a különleges effektek és a filmzene terén is ambíciózus tervett vitt véghez ebben az alkotásban, ami első, egész estés filmje. Több narrátor van, Kane élete általában flashbackekből épül fel, ezen történetek szubjektívek mégis  átfedik egymást. Megalomán főszereplőnk hatalmas birodalmat épített fel, otthona, a Xanadu is ennek a rendkívüli életvitelnek a szimbóluma.

Habár sokszereplős dráma, nehezen vesszük le a szemünket Charles Foster Kane-ről, izgalmas végigjárni az utat, amelynek egyik célja megtudni mi volt az utolsó szava a főszereplőnek. Mégis azt gondolom, a képi, hangi, narrációs megoldások simán felülírják az utóbbi fontosságát.

Rendkívül részletes leírás a műről a wikin.