Kriszta, 2013., január 26., 11:04
Skip McCoy (Richard Widmark) egy átlagos new york-i zsebtolvaj, aki ez alkalommal olyan tárcát tulajdonít el, amit kommunista ügynökök kezébe szántak.
Egy zsúfolt mentrójelenettel indít a film, ahol belekóstolhatunk a fent említett szakma rejtelmeibe. A kamera minden arcrezzenést dokumentál; míg Candy (Jean Peters) csábos pilláival és ajakharapdálásaival igyekszik flörtölni az idegen férfival, addig az kiemeli a tárcáját. Ennek a nőt követő másik két férfi is szemtanúja lesz.
Mint kiderül nő még utoljára megtesz egy szivességet a volt szerelmesének, remélve, hogy utána örökre elválnak útjaik. Több tábor áll egymással szemben; a rendőrök le akarják fülelni az ügynököket, az ügynökök meg akarják szerezni a mikrofilmet, Skip véletlenül csöppen a történetbe, Candy pedig új életet akar kezdeni. A szálak egy Moe nevű rendőrségi besúgó kezében futnak össze.
Nem egy olyan kémtörténet ez, ahol a miértekre választ kapunk. Nem tudjuk meg, hogy miért fontos a mikrofilm, nem tudjuk meg mi van rajta – habár Skip megnézi a new york-i könyvtárban – a néző számára nem egyértelmű a tartalma. Fontos viszont a szerelmi szál a történetben, és helyenként egymásért is kiállnak a karakterek a labilis, elidegenedett közeg ellenére.
A filmről bővebb infomráció az IMDB-n található, illetve megtekintehető a Youtube-on.
Trychydts, 2013., január 24., 10:16
A film egy rendkívül kompakt alkotás a félelemről; cselekménye egészen minimális és vázlatos, a hangsúly nagyon határozottan a hangulaton van. A második világháború alatt játszódik ugyan, de ez is inkább csak a szükséges hátteret biztosítja a történethez, és a motivációt egyes szereplők cselekedeteihez.
Howard Graham katona — egy olyan katona, amelyik még szinte soha nem fogott fegyvert a kezébe, hadihajók tervezésén kívül szinte nem is ért semmihez. Könnyen befolyásolható, csendes és ártatlan természet. Éppen Törökországban van kiküldetésen, amikor ideiglenesen hazarendelik — elutazásának előestéjén pedig bérgyilkosok célkeresztjébe kerül. A török rendőrség a nemzeti érdekek védelme érdekében (Graham személye nagyon fontos a török hadiflotta továbbfejlesztése szempontjából) vonat helyett egy kis teherhajóra teszi fel a mérnököt. Gyilkosai elől azonban itt sem bújhat el.
A film nagyobbik részét feszült, klausztrofóbiás jelenetek töltik ki, amikor a főhős igyekszik emberi tartását megőrizve megmenekülni az életveszélyes helyzetből — de bármivel is próbálkozzon, mindig kudarcot vall. Ráadásul a hajó parancsnoka sem hiszi el a valószínűtlen történetet: Graham hiába tudja, hogy olyanokkal utazik együtt, akik meg akarják ölni, segélykérését paranoid képzelgésnek vélik. A hajó rosszul megvilágított, szűk folyosói, zárt terei kiváló helyszínt biztosítanak ehhez az alapvetően lélektani küzdelemhez.
Orson Welles Eric Ambler novellájának adaptálásával, illetve az egyik mellékszereplő megformálásával járult hozzá a filmhez. A főszereplő (Joseph Cotten) mellett még az egyik, a hősnek lélekjelenlétével és segíteni akarásával támaszt nyújtó utastárs, Josette Martel (Dolores del Rio) alakja érdekes még.
A film zárójelenete egy érdekes — és ugyancsak lélektani — csavar, ami még egy finom mosolyt is az arcunkra csalhat.
A filmről bővebb információ az IMDB-n található, illetve teljes terjedelmében megtekinthető Joseph Cotten Myspace-oldalán.
Trychydts, 2013., január 18., 0:03
Chuck Scott, az egykori, haditengerészettől leszerelt katona és Mr. Roman ismeretsége gyanúsan hamar megtörténik. Lehet, hogy nem ártott volna már itt észnél lenni, mert a helyzet tényleg nagyon valószerűtlen. Valaki szemlátomást éhesen, egy fillér nélkül bámulja egy hamburgeres kirakatát; egyszer csak észreveszi, hogy a lábainál van egy pénzzel tömött pénztárca; a következő jelenetben pedig már a hideg és brutális tulajdonos barátságosnak szánt kérdéseire válaszol. És, bár az illető bizalmasa (Peter Lorre, a keményfiú Gino szerepében is nagyot alakít) első ránézésre utálja Chuckot, mégis rögtön megkapja az éppen megüresedett sofőri állást. Chuck sem kérdezősködik sokat.
Mr. Roman munkaadónak nem éppen eszményi; elvárja, hogy alárendeltjei az életüket is szemrebbenés nélkül kockáztassák érte, senkit sem avat a bizalmába, és mivel rengeteg sötét titka van, otthagyni sem lehet. Chuck sikeresen kiállja a neki szánt próbát, kötélidegekkel veszi tudomásul, amikor főnöke merő kíváncsiságból nem csak a saját, de Gino és az ő életét is veszélybe sodorja. Amit viszont nem bír elviselni, az Roman feleségének, Lornának a szenvedése. Amikor egyszer autózni viszi a nőt a tengerparton, az kiönti neki a szívét, ő pedig elhatározza, hogy eleget tesz kérésének, és megszökteti férje brutális rémuralma elől Kubába. Romand elől persze nem lehet csak úgy megszökni és a következmények tragikus gyorsasággal utol is érik az újdonsült párt.
Hihetetlen sebességgel jut el idáig a film, de csak Havanna sötét utcáin és füstös mulatóiban kezdünk el gondolkodni azon, hogy talán nem csak a film költségvetése szabta ilyen rövidre az előzményeket. Ugyanis amikor a cselekmény tetőpontja, a valódi konfliktus kibontakozása következne, akkor csak zavaros fordulatok, átláthatatlan üldözési jelenetek következnek, a főhősön pedig egyre inkább mutatkoznak valamilyen lelki betegség tünetei. És bár meggyőződésünk, hogy az események szigorú sorrendben követték egymást, egyre-másra térnek vissza a már elveszettnek hitt szereplők, történnek meg már megtörténtnek hitt jelenetek.
A film befejezése végképp bizonytalanságban hagyja az olvasót. Az idő zseniális kezelése, a film többszörös értelmezhetősége, a szimpla logikával feldolgozhatatlan cselekmény olyan meglepetéseket hoznak magukkal, ami még az eredetiségre és a váratlan fordulatokra építkező film noirok között is ritka.
A filmről további információ az IMDB-n található, és teljes terjedelmében megtekinthető a Youtube-on.
Trychydts, 2013., január 16., 10:46
Az alacsony költségvetés ellenére is érdekes, hatásos film; ha az ember belezökkent a hangulatba, izgalmas és élvezhető is. A főszerepet David Carradine apja, John Carradine játssza — fiához való hasonlósága sokat ad hozzá azok élvezetéhez, akik látták és szerették a Kill Bill-t.
Sorozatgyilkos tartja rettegésben a XIX. századi Párizst — valaki fiatal nőkre vadászik, a holttesteket a Szajnából fogják ki. Sokáig nincs semmi, ami nyomra vezethetné a rendőrséget. Mi viszont gyorsan megismerhetjük a tettest; éppen akkor, amikor találkozik a fiatal és szép varrónővel, Lucille-lel; neki is lát, hogy őt is behálózza. A rendőrség mégis nyomra akad, és visszahívják szabadságáról az egyik legjobb ügynöküket, Francine-t, hogy segítsen csapdába csalni a gyilkost. Érdekes fordulat, hogy Francine valójában Lucille húga.
Bár a díszletek és a jelmezek néha nagyon árulkodnak a pénzügyi keretek és szűkösségéről, a a sejtelmes, ködös utcák és a sötét árnyékokkal, drámai világítással megteremtett, baljós atmoszféra, a színészek színvonalas játéka a maga módján mégis nagyon élvezhetővé teszi a filmet. Nem csak Carradine alakít nagyot, de Ludwig Stössel is kiváló a pénzsóvár műkereskedő szerepében. A két fő nőalak, Lucille és Camille is mást nyújt, mint amit a hasonló karakterektől megszokhattunk: határozottak, intelligensek és valódi egyéniségek. Lucille kicsit cinikus, határozott és minden szépelgést mellőző jelleme ugyanúgy üdítően hat, mint Francine elszántsága és profizmusa.
A nyomozás a gyilkos után ugyancsak tartogat meglepetéseket, a fordulatok egyediek és érdekesek, még a befejezés sem kiszámítható.
További részletek a filmről az IMDB-n; a film megtekinthető az archive.org-on.
Trychydts, 2013., január 08., 1:08
Egy közepesen érdektelen melodráma, néhány hátborzongató fordulattal.
Egy pszichiáter utazik a vonaton — útitársa, egy szürke és lapos hölgy egy new yorki celebritás húga sok évi távollét után tér haza. Hazatérte után rögtön meg is gyilkolják. Néhány valószerűtlen fordulat után a pszichiáter úgy dönt, hogy nyomozni kezd a család után — erre elsősorban a gyönyörű és szemlátomást bajban levő (Hedy Lamarr játszotta) feleség iránt érzett, egyre intenzívebb szimpátiája ösztönzi.
Maga a nyomozás meglehetőségen banális — ami mégis némi színt visz a filmbe, az a film innovatív narratívája. A problémák gyökerei nagyon messze nyúlnak vissza az időben — a múltba visszanyúló flashbackek kétségkívül érdekes hangulatot adnak a történetnek. A történet vége persze ettől függetlenül meglehetősen kiszámítható. Amúgy 1903-ban járunk; a századforduló atmoszférája teljesen átjárja a filmet, ami ritkaság az alapvetően kortárs milőben zajló, többi film noirhoz képest.
Ugyanakkor láthatunk lövöldözésben szilánkokra zúzódó, hatalmas akváriumokat — talán a filmtörténetben először, és a főgonosz által abszolvált gázrobbanás sem semmi.
A filmről bővebb információ az IMDB-n található, illetve megtekinthető a Youtube-on.
Kriszta, 2012., december 25., 1:17
Ezzel a címmel két noir is készült, az általunk megtekintett 1938-as brit alkotás, valamit a Humphrey Bogart főszereplésével készült 1940-es amerikai.
Shorty Matthews-ra (Emlyn Williams) új élet vár. Elhagyja a börtönt és visszamegy a barátnőjéhez. Micsoda terv. Ehelyett a szerelmét holtan találja.. Nincs más kiút, bújdosnia kell – egy módon szökhet északra, ha kamionsofőrök jóindulatára bízza magát.
Pihenőjük során találkozik egy régi ismerőssel, Molly-val (Anna Konstam). Ő az egyetlen ember, akitől – miután tisztázta magát – segítséget várhat.
A folytonos menekülés, az állandóan zuhogó eső, az éj sötétje rendkívül jól felerősíti a film sugallta kilátástalanságot, s meg is nehezíti Shorty tisztázását. Molly végig mellette van – habár a barátnői nem nézik jó szemmel a Shorty-val való viszonyát, ő menteni akarja a menthetőt. Mégsem az ő lénye lesz a kulcs a megoldáshoz, egy hóbortos professzor figyeli ki, majd keresi fel őket.
Megtekinthető: http://archive.org/details/They_Drive_by_Night_1938
Kriszta, 2012., december 21., 0:29
Al (Tom Neal) egy new york-i bárzongorista, aki megunva a magányt úgy dönt, hogy követi énekes kedvesét Los Angelesbe.
Az út nem zökkenőmentes, s semmiképpen sem kényelmes, pénz híján főszereplőnk stoppolásra adja a fejét. Charles Haskell Jr (Edmund MacDonald) nagyszerű társaságát élvezheti egy ideig, noha furcsának találta a férfit, az egész helyzet nyomasztó volt, vele utazott. Az első baklövést ott követte el, hogy az útközben elhunyt Haskell holttestétől megszabadulva, annak személyazonosságát felvéve utazott tovább. Innen már lefelé vezetett az út.
Nehéz dönteni, hogy nevetséges-e a rákövetkező események sorozata, vagy a néző komolyan tudja venni és együtt zuhan a főszereplővel..
Hogy bonyolítsa amúgy sem túl kecsegetető helyzetét, felvesz egy stoppost, Verat (Ann Savage), aki – mint kiderül – ismeri Haskell-t. Nagyon erős karakter a hölgy, Al fel sem fogja, máris zsarolás áldozatává válik.
Záróegyenleg: Egy tömör 67 perces low-budget film, 2 hulla, 1 happy end.
Megtekinthető a youtube-on.
Kriszta, 2012., december 19., 0:20
Egy újabb pszichodráma, nem véletlenül, hiszen a hétköznapi életben egyre gyakoribb beszédtéma a pszichoanalízis. Ez a film nem csak érinti, bemutatja, hanem gyógyítani is kívánja a “gyenge idegeket” hiszen egy pszichológus-páciens viszonyt helyez a középpontba.
Egy boldog, kiegyensúlyozott család életébe nyerünk bepillantást a film segítségével; Dr. Dan Proctor (Scott Mckay) hazaviszi bemutatni korábbi páciensét, mostani kedvesét, Evelyn-t (Anne Baxter). A család minden tagja örömmel fogadja a nőt.
Evelyn a megérkeztét követően szemet vet a doktor bátyjára, Doug Proctorra (Ralph Bellamy), aki művész és otthon dolgozik. Doug szemtelenül flörtöl az összes közelében lévő nővel, de ettől még elhisszük neki, hogy csak a feleségét, Ann-t (Ruth Warrick) szereti. Miriam (Marie McDonald) a modellje, aki a családdal él, s napi 8 órát Douggal tölt.
Evelyn igyekszik a legcsendesebb módon felbolygatni a család életét, mindent megtesz, hogy eltávolítsa a Miriam-et, a házvezetőnőt, s végül a Ann-t is. Igazi kígyó, a gyerekek is külön szerepet kapnak tervében.
Extrák:
Csodálatos, visszatérő zenei motívum a filmben Liszt: Szerelmi Álmok című noktürnje.
A film megtekinthető teljes terjedelmében a youtube-on.
Kriszta, 2012., december 12., 23:36
Hitchcock első amerikai alkotása; pszichodráma, thriller és noir egyben. A forgatókönyv Daphne du Maurier azonos című, 1938-as regénye alapján készült. A legjobb filmért és legjobb operatőri munkáért (fekete-fehér) járó Oscar-t megkapta a Rebecca, számos jelölés mellett 1940-ben.
Gótikus történet Laurence Olivier (Maxim de Winter) és Joan Fontaine (a 2. Mrs. de Winter) főszereplésével. A lány munkáltatójával időzik Monte Carlo-ban, amikor megismerkedik a híres özvegy arisztokratával, Maxim de Winterrel. Rövid időn belül szerelembe esnek, s a férfi végül megkéri a visszahúzódó lány kezét. Cornwallba utazik hát a pár, ahol a család kastélya, Manderley áll.
S habár sokáig titok övezi Maximet és a múltját, új feleségével való hazatérésük után viszonyukat egyre több felhő árnyékolja be. Max első felesége, Rebecca egy éve hunyt el egy hajóbalesetben… Mrs Danvers az első Mrs de Winter szobalánya jeleníti meg Rebecca-t, s lépten-nyomon érezteti az új lánnyal, hogy sosem lesz megfelelő úrnője Manderley-nek. Az ő jelensége teszi kisértetiessé az egyébként gyönyörű kastélyt, hiszen mindehol jelen van és sosem szeretjük, amikor megjelenik. Nem látjuk mozgásban, megkérdőjelezhetetlen súlyos, stabil karakter, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel, s toronyként magasodik a lány fölé. Egyszóval mindent megtesz, hogy öngyilkosságba hajszolja az új Mrs de Winter-t.
A kettősség Mrs Danvers és Max de Winter karakterén is érződik. Sokáig nem egyértelmű, ki kinek az oldalán áll. Ahogy Mrs Danvers is tűnhetett semleges karakternek a film elején, ugyanúgy gyanúsíthattuk gyilkossággal Maximot is. (Érdekes, hogy a regényben valóban Maxim öli meg az első feleségét.)
A pszichózis tragédiába torkollik vajon? Kellemes kéztördelést kívánok!
Extrák:
Hamár a filmben nem a felesége kapta meg a szerepet, rádióadásban együtt tűnt fel Vivien Leigh és Sir Lawrence Olivier.
Trychydts, 2012., december 05., 13:33
Kifinomult és rafinált film, tele érdekes fordulatokkal, komplex karakterekkel és csodálatos képi megoldásokkal. Aligha a legvéresebb vagy a legkeményebb, ami a műfaj tanulmányozása közben az ember kezébe akadhat, de ettől függetlenül még képes arra, hogy a fotelhoz szögezze az embert.
Richard Wanley professzor a bűn pszichológiáját oktatja az egyetemen — megállapodott, családos ember, esténként a klubban barátkozik a barátaival, méltóságteljes, komoly jelenség. A klub melletti kirakatban megpillantja egy nő festményét — hamarosan pedig találkozik magával a modellel is. Noha tudja, hogy társadalmi státuszával ez aligha fér össze, mégis flörtölni kezd Alice-szal. Márpedig a kalandok — ahogy ebben a klubbéli barátokkal megállapodtak — már nem időseknek való. A nő lakásán hirtelen megjelenik egy másik szerető, dulakodásba kezdenek, majd a professzor — hogy életét védje — leszúrja az ellenlábast egy ollóval. Tulajdonképpen itt kezdődik az érdemi cselekmény.
Mit kezd magával az átlagember egy ilyen helyzetben? Az alapszituáció éppen ellentétes a The man who cheated himself–ével. Míg ott a kiindulópontul szolgáló, önvédelemből elkövetett gyilkosság a törvény előtt gyakorlatilag védhetetlen lenne, itt a főszereplőt alighanem felmentenék — a szituáció azonban, amibe került, tönkretenné társadalmi státuszát. És Wanley elkezd úgy reagálni, mint egy tökéletes átlagember: elkezd harcolni a status quo-ért, megpróbálja a szőnyeg alá söpörni az ügyet. Ez adja a valódi izgalmakat a filmben: a főszereplő küzdelmét emberi méltóságának és korábbi életkörülményeinek fenntartásáért — miközben egyre inkább kicsúszik kezéből a kontroll.
Adna magát a lehetőség a melodramatikus vagy brutálisan erőszakos megoldásokra, de ennél sokkal elegánsabb és visszafogottabb a rendezés. A cselekmény egyáltalán nem túlfeszített, a végső fordulatig szinte hétköznapi ütemben csordogál előre. Az utolsó jelenetek aztán erősen összesűrűsödnek. A befejezés ma már nem hat annyira frissnek, de mégis elhozza katarzist.
A The Woman in The Window megtekinthető a Youtube-on.
